Irodalmi portálokról szeretnék elemzéseket írni, a végén összehasonlító és összegző elemzéssel a meglátogatott lapok művészi értékeiről, közösségteremtő és -megtartó erejéről.
Első utam a közel félévtizede létező Héttoronyhoz vezetett. A neten bolyongva leltem rájuk, pár hétig csak olvasgattam a műveiket, majd az Ünnepi Könyvhéten megismerkedtem néhány jelenlegi és volt szerzővel, akiktől sok érdekes információt gyűjtöttem.
A Héttorony egy viszonylag zártkörűen működő oldal, egy irodalmi magazin, amely valaha szebb időket látott. Kívülről semmi különös, egyszerű dizájn, nem színvonalasabb, sem gyengébb, mint bármelyik, amelyet meglátogattam, nem leltem semmi extrát a felhozatalban, de mint megtudtam, a lap életét komoly belső konfliktusok korbácsolják. Hogy a belső erőviszonyok alakulását megismerjem, interjúkat kértem, meghívtam egy beszélgetésre a lap jelenlegi és korábbi prominensei közül összesen kilenc személyt.
Volt tehát egy internetes lap, lássuk, mi lett belőle. Taglaljuk a lényeget, azaz egy irodalmi portál szétesését, elértéktelenedését. Rangos folyóiratnak indult, korán elhunyt alapítója annak szánta. Megfért benne több irányzat, a művek elbírálása és megvitatása szakmai alapon történt. Nyilván itt is sarjadtak emberi viszonyok, kialakulhattak barátságok, sőt szerelmek, de kezdetben a Héttorony közössége befogadó volt, nem kirekesztő. A szeretet tartotta össze a közösséget, nem a kölcsönös gyűlölködés.
Most, ha megnézzük, egy színvonaltalan, már csak amatőr portálnak se nevezhető, kiégett és leégetett tornyokból álló, ködfalas hártyavár maradt.
A főszerkesztője egy erkölcsnull, iszákos alkotóművész. Sportos, férfiúilag piacképes ötvenes, aki állítólag pénzért vásárolta be magát a pozícióba, az alapító örököseitől vette meg azt. A fél portál a háreme. A hölgyek többnyire tudnak is egymásról, némelyüket valamiféle barátság (szolidaritás) is összeköti, hiszen a motivációjuk ugyanaz: ágyasnak lenni. Amire vágynak, azt a sármos főszerki némi sorbaállás után biztosítja nekik, csak ki kell várni az alkalmat. Erre valók a mind sűrűbben szervezett „irodalmi találkozók”, felolvasóestek az ország különböző pontjain, egy-egy panzióban vagy kocsmában, ahol – közönség híján – egymásnak olvasnak fel műveikből a szerzők, majd az illuminált főszerkesztő és segédei rátérnek a lényegre. Aki semmiről nem tud, az a főszerkesztő felesége: vezető közéleti pozícióban lévő, köztiszteletben álló hölgy, akinek őriznie kell a rendezett, boldog család látszatát.
A főágyas egy középkorú, tehetségtelen, ámde önmagától messzire szállt nagyhang, aki már újszülöttként is az „oá” helyett „soá”-t sírt fel. Azóta ezt a szokását őrzi és lépten-nyomon hangoztatja. Az oldalra egy közel-keleti állam nyelvén írt honlapok linkjeit helyezi el. Tipikusan egytémájú szerző, de mindenhol ott van, ahol a főszerkesztő elérhető: ágyban, ágy mellett, lugasban, művelődési házak mögötti bokorban. Az se zavarja, ha rajtakapják őket. Szorosan fogja a főszerkesztő farkát. Rövid ez a póráz (
„anyuci otthon meg ne tudja”), Soáka időnként húz egyet rajta, megrántja, ilyenkor valami mindig megváltozik az irodalmi portálon: emberek kilökődnek, a farkonfogott egy gombnyomással kitörli őket, összes műveikkel egyetemben, a soás főháremhölgy nyelvtársai pedig kicsinyke hatalomhoz jutnak. Kár, hogy Soá sohá nem tud írni, pedig akkor legalább lenne valami haszna a létezésének.
Nézzük a szerkesztők némelyikét:
A régebbi egy patinás hírű gimnázium lecsúszott tanára. Az irodalom elméletéhez ért, ám bárcsak ne jutna eszébe verselni is! Hiszen az ember szeretheti Beethoven zenéjét, de nem biztos, hogy ettől még zeneművet is tud komponálni, ha egyszer botfüle van hozzá. Gond egy szál se, a főágyassal már ő is összefeküdt, de szívesen megszagol más virágokat is, rózsát, szegfűt, mákvirágot, pipacsot vegyesen.
Egy másik szerkesztő, aki inkább Soásékkal való haverságának köszönheti a posztját, mint a tehetségének, hiszen mindig megtalálja, merre kell fordulni ahhoz, hogy jusson valamerre, régen hírhedt volt arról, hogy szerette volna az összes soást eltüntetni a Föld színéről. Írt is erről a témáról, több esetben. Habzott a szája, gyűlölte őket, nagy hangon, nyilvánosan is. Privát levelezést is folytatott a harácsolásukról, a gátlástalanságukról, az irodalmi és művészeti teljhatalmukról. Ma már nem merné megtenni: behódolt. A „képzelt hatalomért mindent” elven.
Terjedelmes önéletrajzaiban előszeretettel emlegeti a patinás hírű gimnáziumot, mint alma materét. Nos, utánanéztem: az említett gimnázium nyilvántartásában egyetlenegy elvégzett tanévet se tartanak nyilván vele kapcsolatban, nemhogy sikeres érettségi vizsgát. Ennek ellenére mindenhová beírja, ahova lehet: ő annak az iskolának a tanulója volt.
Aztán a külföldi, szuper egyetem, ahol állítólag tanított…na mármost, ahhoz, hogy valaki egyetemen taníthasson, minimum egy egyetemi diplomával rendelkeznie kell. Szintén a nyilvántartások szerint, az említett szerkesztő egyetlenegy felsőfokú intézménynek se volt a hallgatója, soha az életében. Akkor tehát, hogyan taníthatott egy amerikai, jó nevű egyetemen? Magyarán, ez is egy újabb kamu.
Előadássorozatokkal is szokott dicsekedni. Ennek sincsen nyoma, a saját bejegyzésein kívül: valószínűleg ez is csak a dolgok színezése, esetleg szeretett volna ilyesmit, s most valóságként adja elő. Szereti elhitetni a világgal, hogy ő a meg nem értett zseni, aki csakis azért nem érvényesül, mert ugye, a rendszer… Sok rendszert megélt már, és az összes rendszer ilyen, hogy pont őt nem engedi érvényesülni. Ejnye, ezek a rendszerek!
Állítólag műfordító. Hajaj. Olyan hibákat követ el, amelyeket a gimnáziumi éveim alatt egyértelmű bukással „jutalmaztak” volna. Afféle nyelvi, szövegértési bakik, amelyek azt is kétségessé teszik, hogy az említett „műfordító” vajon tényleg tud-e angolul.
Csak egy példa, mely azt sejteti, baj lehet a látásával is. Richard Henry Stoddard (1825-1903) amerikai költő verséből a „We are stronger and are better” sort úgy érti félre, hogy a stronger (erősebb) szót a stranger (idegen) jelentésűvel, a better (jobb) szót pedig a bitter (keserűbb) jelentésűvel helyettesíti. Talán közelebb kellene hajolnia a képernyőhöz.
Szeret olyan verseket „fordítani”, amelyeknek már többféle változata fellelhető. Inkább úgy tűnik, megkeresi őket, majd átírja, sajátos stílusjegyekkel. A saját versei pedig nyikorgók, egyenesen siralmasak. Ha valaki ezt szóvá meri tenni, annak szintén repülnie kell, hiszen ő sérthetetlen. A véleménye megfellebbezhetetlen. Akit ő el akar üldözni, az ellen hónapokig tartó, szívós aknamunkát folytat. A főszerkesztő vidéki bulijain természetesen ő is részt vesz: szétterpeszkedik a lábszárpörköltes kondérnál és magába dönt egy (két) üveg pálinkát.
Szép a kép eddig, ugye?
S ez még nem minden.
Van más szerkesztő is, szintén egy soás, de miniatűr kivitelben. Az agya még akkora sincsen, mint egy intrauterin egérkezdeménynek, de a monitor mögül bátran szövegelget. Néhányszor már eltávolították, de Fősoá egy farokrángatással a főszerkesztő felé, mindig visszahozatja. Őt is, meg a csekély értelmű és képességű barátnőjét is, hogy aztán tobzódhassanak a soák egymással, és mindenkit kiirthassanak és üldözhessenek.
Olybá tűnik, ez valamiféle genetikailag magukban hordott visszavágni akarás a sorsnak, pedig őket nem is üldözték. A nagyszüleiket esetleg, de őket semmiképpen, sőt, a szüleik se haltak meg az ő születésük előtt. Bár, kinézem belőlük, hogy még ezt is képesek lennének állítani.
Hallomásból tudom, hogy az elhunyt alapítónak a családja egyre erősebben gondolkodik a portál megszüntetésén, a tartalom archíválásán, hogy ne piszkolódjon tovább a név.
Lehet, hogy már nem kár érte…
Az oldal, ha megnézzük, rejt kedves és aranyos versikéket, szép prózákat, de az ember nem teszi a böngészőjében a kedvencek közé.
Egy apróság még, mely szót érdemel az oldal technikai érdekességei közül. A privát üzenetek. Bármely szerkesztő archiválhatja egyetlen gombnyomással a rendszert és utána offline elemezheti, miről és mit üzengetnek egymásnak a szerzők. A főszerkesztőnek még ennél is több technikai lehetősége van, melyekkel elvileg csak ő élhet, viszont a jelszava a szerkesztők körében közszájon forog.
Ez hát a mai magyarországi irodalmi élet egyik helyszíne. Avagy ne általánosítsunk?
Legközelebb keresek egy másik oldalt, szívesen fogadok ötleteket is!
***
Fenti naplójegyzetemet tegnap feltettem egy - a Héttoronytól távoli - netes portálra.
Hát... nem kívánom senkinek, ami ezek után következett. Be nem állt a telefonom hangszórója a csengéstől. Korábbi beszélgetőpartnereim közül is többen visszavonták mindazt, amit június elején elmeséltek nekem, de a bátrabbak is arra kértek, vegyem le a cikket, mert nekik bajuk származik belőle. Féltek, remegett a hangjuk.
Ugyan mi bajuk származhatna? - kérdeztem. Válaszuk alapján tovább bővültek a Héttoronyra vonatkozó ismereteim.
Ennél az irodalmi portálnál egyesek magánélete tabu, viszont ugyanők kutakodhatnak másokéban, akár annak naplózásával is, hogy az adott konkrét pillanatban ki milyen IP-című gépről lépett be, tehát fizikailag hol van, és aztán ezeket az adatokat kiadhatják olyan személyeknek, akik ezzel fenyegethetik az érintettet. Gondoljunk bele, egy családjogi tárgyú perben mekkora érv lehet, hogy "Ön ugye április 16-án 17 óra 45 perckor internetezett az ilyen és ilyen IP-számú gépről, mely Kecskeméten az ilyen és ilyen utca 12 szám alatt található". Nos - mondja mosolyogva a zsaroló, aki nem találja a bizonyítványát - hajlandók vagyunk eltekinteni ezen adat kiadásától, ha odaadó leszel mihozzánk is...
(A példa természetesen kitalált, nem kérek több fenyegetést.)
Mindemellett ennél az irodalmi portálnál a származásuk és a hitük miatt is megaláznak, kizárnak alkotótársakat.
A portál egy olyan kisebbségi csoport (5-6 fő) kezében van, akik a szerelmi ügyei miatt zsarolni tudják a főszerkesztőt és ezzel bármit elérnek nála.
Ma reggelre azt a két szerzőt is kizárták, akik még névleg, némán a közösség tagjai maradtak mindazok közül, akikről a vezérkar azt sejti, hogy az informátoraim voltak.
